2017. január 11., szerda

Romantika 


Születésnap (1876)

[...]
A hold rásütött a lány tejfehér, kipirult arcára, szőke, hirtelenszőke hajára, amely finoman tündökölve fonta körül a kerek, nevetős arcot. Míg a fiú csillagászatról szónokolt – bár egyikőjüket sem érdekelte –, azaz míg gyötörték egymást, a lány csak nézte, de nem hallgatta; szeretett volna a nyakába ugrani, ezerszer megcsókolni – legalábbis ő ennyit számolt –, ha… ha illett volna.
„Jaj, de buta – gondolta. – Nem képes másról beszélni, legalább ma – tette hozzá, és félénken ráemelte a szemét. – Milyen szép még így is, amikor butaságokat mond, nekem így is tetszik” – gondolta még. Aztán már nem gondolt semmire, vagy a Jóisten tudja, elég az hozzá, hogy miután sokáig nem szólt, nem is hallgatta a fiút, kicsit elnyújtva, kicsit mintha észre sem vette volna:
Te Ermil – majd el is hallgatott, megijedve a saját szavaitól.
Arca égett a szégyentől. A fiú megállt, megfogta a kezét, és halkan így szólt:
– Mondd még egyszer.
– Nem.
– Nem? Megharagszom… tudd meg!
Te… – ismételte meg halkan, félig lecsukott szemmel, remegő hanggal. Ez a te magányos volt, nem kapcsolódott semmilyen mondathoz – de így is milyen te? Előbb a lány mondta ki.
Folytatták a beszélgetést – ezúttal bizalmasabban –, nem a szerelemről, de mégis egy komoly dologról, a házasságról, ami az államok alapja, honnan ered a házasság az indiaiaknál: mind ilyen mélyenszántó dolgokat. Minden te-n vitatkoztak. Ha szándékosan tegeződni akartak, haltak meg a szégyentől, és hosszas vívódások után komolyan azt mondták: maga; ha diplomatikusan megegyeztek a magázásban, akkor a te, véletlenül a te, és megint véletlenül, és így tovább.
Végül elértek az utcaajtóhoz.
– Elis! Te… nem is tudod, mennyire szeretlek… nem is tudhatod, mert… mert nincs szíved.
„A nevemen, és tegez? Nocsak!” – gondolta a lány, de nem szólt semmit…
– Amióta megláttalak, amióta tudod… mert tudod, hogy szeretlek, mégis örökké ez a hűvösség, hogyha magunk között vagyunk. Mindig rákényszerítesz, hogy olyasmiről beszéljek, amire nem is figyelsz… Szívtelen vagy, Elis!
– Uram! – cövekelt le előtte a lány türtőztetve magát. – Kioktat, hogyan kellene viselkednem?
– És mégis – válaszolta a fiú halkan, fájdalommal –, a hold széppé teszi a világot szerelmünk számára.
A lány felnézett, ragyogott szeme a holdvilágban, édes könnyek áztatták. A fiú átfonta a derekát, és csak nézték egymást, nem gondoltak semmire.
Az arcukon, egész lelkükben volt valami annyira fájdalmas, annyira boldog: kacagtál és sírtál volna, ha így látod őket.
Végül ők is kacagni kezdtek – két gyermek –, könnyezve kacagtak. A lány kacagása pedig oly ezüstös volt, a kis szája annyira szép: kiittad volna ajka harmatát.
[...] 

 
Hátlap (1868 k.)

 [...]
Amit Világ asszony diktál, az, mint a tartalom és az abszolútum, bizonyos, [amit] Sors úr ír, az viszonylagos, e tartalomnak, eme a[nyagnak] a formája. Ha Világ asszony például ezt diktálja: A. Creaţă, emb[erbőr]be bújt marha, Sors pedig ezt írja: A. Creaţă oktatási miniszter, a[kkor] a miniszter csupán a tartalom formája, formasága, [csupán] a testre öltött ruha, csupán a marha illető által felöltött minis[zter] cím, csupán cifra csengettyű a pipén, amely elfedi, eltakarja a sipegését.
Mivel tehát Világ asszonyság avagy Közönség úr inti be nemcsak a létezés ütemét, hanem egy olyan alázatos illető megítélését is, mint alul- vagy alulnemírott, a következő folyamodvánnyal bátorkodom folyamodni hozzá örökérvényű vándorkönyvet vagy útipasszust kérve, hogy bejárhassam őasszonysága avagy őurasága kiterjedt birodalmát.
Signora avagy Signore,
Nem tudnám, nem is szeretném letagadni, milyen nagy hatással van kegyed reám nézve, sőt nem csorbítom érdemét azzal sem, ha fennhangon hirdetem, hogy lelkem javarésze, talán a legjava a kegyed műve, és ha rossz vagyok, annak oka a kegyed rossz volta, ha kételkedem, annak a kegyed kételkedése stb., stb.
Más rosszra is felfigyeltem kegyednél.
Kegyed azt mondja, hogy szinte minden, amit románul írtak, rosszul van írva, mintha meg se írták volna – márpedig, ami nincs megírva, azt nem lehet elolvasni.
Ennek oka azonban éppen kegyed.
A hátulütő: annak, aki nem olvas, nem is írnak. Írtak volt, de kegyed nem olvasta, kegyed nem olvas többé, a toprongyosok viszont már nem bolondok csupán azért írni, hogy kegyed ne olvassa.
Az áru, amellyel a kegyed birodalmán át szeretnék kelni, szintén írott. Szeretném, ha nemcsak elkellne, hanem el is kelne. Szeretném, ha megvennék, de azt nem, hogy áruba bocsássam, vagy eláruljam valakinek – a bevett szokás szerint kért[em?] kölcsön innen-onnan. Egyszóval nem menetlevelet kérek, hanem inkább jól menést, lehetőleg minél tovább.
Mondjam el, vajon érdekelné-e, hogy jól megy-e nekem, hogy miként élek én? Istenem, ha ez lett volna levelem célja, akár meg se írtam volna, mert legyek bármily merész, azt azért mégsem hihetem, hogy kegyedet akár egy cseppet is érdekelné alázatos személyem hogyléte.
[...]

A hideg tömlöcpadló (1874 k.)

[...]
A hold lement, a zsidó fiatalasszony pedig az ablakban ülve nézte a sötét éjszakát, börtönének hatalmas árnyéka eltűnt, a csillagok gyenge fényt vetettek. Fehér arca úgy világlott ki a börtön ablakának szürke gránitjából, mint egy halotté.
Jött az öreg az ornátusában. Még furcsább, még különösebb volt, mint előbb. Süvege félrecsúszott a fején, hosszú, ősz haja lobogott a szélben.
Ahogy a zsidónő meglátta, kuncogni kezdett örömében.
– Befejezted az új palotádat? A selyemkárpitos szép vörös szobákat magas, hétsinges tükrökkel, amikben tetőtől talpig láthatom majd magam meztelenül… Meztelenül, igen, habfehéren a fejedelmi bíborba vont szobákban. Hisz a hópehelyvirágod vagyok, ugye, Ştefan?
Kis, sovány, finom kezét odanyújtotta a rácsokon keresztül.
– Ştefan, látod-e a zsidók királyát? Készítettél-e neki díszes trónust és jogart a kezébe, hogy ítélkezzék Izrael fiai fölött, mint Sámuel, a bíró? Hogy lefogytál, fiatal barátom – tette hozzá szomorúan, és ismét szemügyre vette –, mintha meg is öregedtél volna nagyon… Miért böjtölsz, egy ilyen tündérkirályfi ne böjtöljön.
Aztán mintha felismerte volna.
– Te nem Lévi Kánaán vagy? – kiáltott fel. – Halila! Távozz tőlem!
Visszarántotta kezét, amelyet az öreg a szívéhez szorított.
– Lévi Kánaán vagyok! – mondta a vénember elcsukló hangon. – A pogányok hagyták kiszikkadni a vízforrást. Hoztam egy tele korsóval, és eljöttem az én Hágáromhoz a toronyba.
– Jaj, Ştefan – suttogta a nő –, de utálatos lettél. Régóta nem voltál nálam és a gyermekemnél, haragodban szakállat eresztettél, rég nem vágattad le, dolgod volt az új palotánkban… Pedig milyen szép voltál, Ştefan, a szád csókja, mint a ciprusi bor, a szemed, mint a gerlice szeme.
– Hágár, Hágárom… Én vagyok, Lévi Kánaán, a gazdag zsidó.
– Te vagy, Lévi Kánaán, a gazdag zsidó? Halila! Távozz tőlem!… Ugye látod, drága Ştefanom, szerelmed gyermekét? Édes borral itattál, mirhával és illatokkal füstölték be palotádat, és megcsókoltad ajkamat. De vegyél, csak vegyél magadhoz, az új palota még a réginél is szebb lesz.
Az öreg odanyújtotta a korsót.
– Halila! Távozz tőlem!
Lévi a korsót leejtette a kőre, cserepekre tört. Szeme kiguvadt: az ablakra meredt, kezével a rácsot rázta. A süveg leesett a fejéről, ő is melléje.
– Elaludtál, szép jegyesem – mondta Hágár –, elaludtál palotádban, bíbor párnákon, aranyozott baldachin alatt.
Vágyakozva nyúlt az összeesett vénember felé, majd halkan dúdolni kezdett, mintha a gyermekét altatná:
– Aludj szépen, szerelmem, aludj szépen!

A részletek szerzője Mihai Eminescu, a fordítás a FILIT-ösztöndíj keretében készült.

Nincsenek megjegyzések: