Apollinaire – Que vlo-ve

        Zamrinnak min’ nêty lâba hô,

          S fili is azzosz fokhatô

          Bâr seklikya sütêt,

          Sütêt, akâr a zên.

                   *

                              …Dgyon êk!

          Butsusz e tsâk, amey kapok,

          Mett hâziban, hoty yâttam ên,

          Utôlsa vôt e maynapon.

Részletek Apollinaire Que vlo-ve című elbeszélésének magyar fordításából, a teljes szöveg a Látó 2013/7-es számában olvasható.

Laclavetine – Utolsó pohár

  

Késői szüret

Francine óvatosan letette az éjjeliszekrényre a tálcán csilingelő poharakat. Egyenként fehér kendőbe csavarta az öt palackot, eltakarva a címkéjüket. Az egyik pohárba egy kis bort töltött, szemügyre vette az éjjelilámpa fényében remegő rubint, megpörgette, beleszagolt, az apjának adta. Az öreg pedig, aki meredten és fakón ült az ágyban, behunyta a szemét, orrát a pohár fölé tartva.

Azonnal felismerte a bort, amelyet 1986-ban készített: egyik legkedvesebb sikere volt. Bár abban az esztendőben a hideg és nedves tél után későn fakadt a szőlő, júniusban a virágzás tökéletesnek mutatkozott. Szeptember végén kiadós esőzések voltak, és a legrosszabbtól kellett tartani: a merlot-tőkéket kezdte megtámadni a rothadás. Szüretre viszont kisütött a nap. Az öreg Méroueix látta maga előtt, ahogy a duzzadt szemek belecsorognak a fogadógaratba: ritkán adatott meg neki, hogy a termés ennyire színes, ennyire tanninos, ennyire vidám legyen.

Nem kóstolta meg a bort. Tudta, hogy még túl erős, talán egy kicsit durva is: az ilyen nagy bort félre kell tenni Francine gyerekeinek az esküvőjére. Az illatával már amúgyis betelt. Az ő életéből sem maradt más, mint illékony aroma, régi örömök emléke, amely szertefoszlott a levegőben.

Némán biccentett. Francine levette a kendőt. Tényleg az az avítt, kissé komor címke volt, amire számított, és aminek a modelljét sohasem akarta kicserélni. A következő két bor már nehezebben ment. Francine egy vékonyka, kissé ingerlő szagú 84-est választott, amit 87-esnek vélt; majd egy másikat, amelynek erőteljes bukéja, benne pirítós, kávé, cukrozott gyümölcs ízeivel, olyan hévvel robbant az orrában, hogy egy pillanatra zavarba jött. Beszívott fél kortynyit, felismerte a 82-es napfényt. Francine anyja még élt: ez volt az utolsó szüret, amelyen ott volt. Még éjjel is fújt akkor valamilyen perzselő déli szél; a kádakban harminckét foknál is magasabb volt a hőmérséklet. Mintha valami részeg pezsgés hevítette volna a testet és lelket is. Előjött a nyár minden illata: a száraz földé, a melegtől megfonnyadó szőlőleveleké, a kissé savanykás nagy konyháé, ahol a papírcsíkon legyek csillogtak.

Ezt mind itt kell hagyni.

Francine-t itt kell hagyni.

A lány elvette kezéből a poharat. Az öreg felrezzent, úgy nézett rá, mintha először látná.

– Most már pihenj. Kifárasztod magad.

Megingatta a fejét. Folytatni akarta.

A következő bor bosszantotta. Bizonyára pomerol, de nem tudta, melyik pince. Gyanakvóan sétáltatta orrlikát a pohár fölött, szagolt, szimatolt, figyelt… Legalább húsz éves bor, ez biztos. Melankolikus aromák, avar és szarvasgomba, ilyet sem fog többé szívni.

Benedvesítette ajkát: kész tökély – a világ egy pohárban. Minden íz egy csokorban, mindegyik finoman kiválik, mint a paradicsom képe a megsemmisülés előtt.

– Nem tudom. Talán 59. Lalande vagy pomerol. Azt hiszem, nem tőlünk való…

A hangja még tompább lett, a tekintete merev.

– Nem találod ki? nem olyan távoli. 61-es. Barnabétól, a Clos-Martin. Kaptam tőle egyet a születésnapomra három évvel ezelőtt…

Az apja a fejét csóválta, csettintett a nyelvével.

– Jól megfogtál. Ez a Barnabé, hidd el nekem, 61-ben sem ivott mást, mint vizet. Nyavalyás cukros, mi?… – A szeme sarka egy pillanatra tréfálkozva megcsillant, majd hátrahajtott fejjel hosszat sóhajtott.

Az utolsó pohárba Francine fehéret töltött. Amikor az öreg felemelte, hogy a lámpa fényében szemügyre vegye a bort, ámbra és méz csillogása futott végig a kezén.

    Elakadt a szava. Úgy érezte, mintha az élete is eltűnne ezzel a csillanással, ezzel a régi arannyal együtt. Kóstolás nélkül is ismerte a bort. Tudta, miért ezt választotta a lánya.

1955-ös loupiac volt, ekkor született Francine. Arthur Méroueix loupiaci lányt vett feleségül, Louise Capdeville-t, és vásároltak hat palack bort ebből az évjáratból, majd megfogadták, hogy félreteszik nagy alkalmakra.

Egy palack a lányuk elsőáldozásán. Egy bérmálkozáskor. Még egy a jogosítvány megszerzésekor.

Meg egy negyedik Louise torán 83 februárjában.

Visszaadta lányának a poharat. Nem tudott beleinni. Francine elvette a poharat, a szájához vitte, és kiitta lassan, vég nélkül, apró, késleltetett kortyokban.

Az öreg nézte, ahogy issza. Kint csonttá fagyott az éjszaka. A kutyák elhallgattak.

Részlet Jean-Marie Laclavetine Késői szüret (Vendanges tardives) című novellájából.

Lehermeier/Dautremer – Részletek egy szerelem-könyvből

A dzsungel
hatalmas
szoba
rend nélkül.

Dzsungel

királylány

Dzsungeli Lilián királylány udvara sok fura

és különös alattvalót számlál:

van ott majom, kígyó, zebra, tigris, gepárd és párduc.

Amikor ki akar mozdulni, Dzsungel királylány egyik fáról a másikra szökell

gondosan összefont liánok segítségével, hisz ez mennyire elegáns!

Ruhája pompás leopárdbőr,

s ha késő este ágyba dől,

madárpókszőr inget ölt.

A híres fejzsugorító jivarók készítették

csontból a koronáját, kissé kicsi ugyan,

de szerinte őt ez karcsúsítja.

Esténként a fákon beszélget

kebelbarátnőjével, Banáni Tereferkával.

Olyan királyfit

keres, aki

nem szédül,

és díjazza

a termeszpörköltöt,

a vöröshangyapürét baziliszkusszal

(egy kevés gyökérolajjal ízesítve, nyam-nyam,

de finom!) meg a rablóhúst kakaduból.

Ropogósra sült friss

penészgomba-körettel pompás

tarka, mutatós fogás

vendégek számára…

Édes szó, őrült szó, apró szó, trágár szó, jó szó
vicces szó
kedves szó
kisbogaram szó.

Etjelke

királylány

A vacsorák vagy a bálok végére érve

Etjelke Lenke királylány alatt már porzik is a márvány

lépcsőzet ezer foka, mi felvezet a könyvtárába.

Elolvas mindent, amit talál, legyen az történet,

vers, filozófia, regényben szerelem avagy ármány.

Saját múltját, az életrajzát ő is írogatja

(eleddig három kötetre rúg,

ötszázötvenhét oldal mindenik).

Keresi, hol az az optikai találmány,

amellyel a szeme sohasem fárad el.

Álma fejezetekre osztani a napokat,

s minden esetben címmel ellátni azokat.

Rímeket áraszt, versben beszél,

kívülről fújja a szótárat.

Fabéta

királylány

Anna l’Fabéta királyjány kírájján nagyó ketvezs de

fan ety nagy goggya: míden szoba híbát elyt ammit lejir.

Ugyanannak maradni másutt,
ez változtat meg mindent.

Jávai Csacska

királylány

 

Tengersok nyelvet használ:

az anyanyelvét, idegen nyelveket,

élő nyelveket, holt nyelveket,

sőt a jelnyelvet is.

Folyékonyan társalog franciául és angolul, németül és héberül,

afgánul és albánul.

Mi több beszéli az oroszt és a poroszt,

meg a csűrt-csavart osztrák-magyart,

a kínait és a jávait.

Legyező: A legyező igen hasznos jószág. Lehet vele szavak nélkül is beszélgetni. De leginkább, mert a szelében titkokat lehet suttogni. Innen a kifejezés: megszellőztet egy titkot.

Ne feledjük a szanszkritot,

mit ír ott, nem titok,              

a latint, elzászit

és az indiánok nyelvét.

Konyít valamennyit

az alánhoz és a katalánhoz,

könnyedén ír

spanyolul és mongolul. A verlán, az irán,

az azerbajdzsán tájszólások mind a kisujjában vannak.

Ismeri az orosz igeragozás összes csínját-bínját,

a berberek nyelvtanát, a lapp nyelvben használt

névszók esetét. Magas diplomáciai funkciókat tölt be.

Királyi nagykövet, minden udvarban a királylányok

nemzetközi szóvivője.

Amikor felejtek, egy gondolat
bújócskázik
mélyen bennem.

Amnézia királylány

Elkésik a randevúkról, egyetlen vonathoz sem ér oda soha időben,

és egy héttel hamarabb vagy három nappal később megy el az előadásokra.

Jellegzetes vonása, hogy mindent elfelejt:

kicsoda ő, kicsoda ön, mit fog csinálni, és ön mit keres ott.

Nincs emlékezete, ahelyett egy nagy fekete lyuk tátong.

A családhoz tartozik még

Hamupipőke. Annyira szeleburdi volt, hogy nem is hallotta, amikor az óra

elütötte az éjfélt, ezért a hintója tökké változott, a ruhája pedig cafattá.

	Figyelem Ne felejtsek el arra gondolni, hogy jusson eszembe emlékezni

Süsü királylány Teljesen gyagya, megtehet bármit. Országa olyan, mint ő: zizi, lakosai a jámbor lököttek és a tökkelütöttek.                        Náluk semmi sem forog körbe, minden zavaros, összekevert vagy ttotídrof. A szülők készítik el a házi feladatot, és a gyerekek nézik késő estig a tévét. A fiúk járnak ruhában, és a lányoknak van szakálluk, a kutyák pedig pórázon sétáltatják a gazdit. A szépek ott csúnyák, a csúnyák meg szépek. Undorítónak lenni náluk erény, hazudni annyi, mint igazat mondani. Találomra Eszement király felesége lett.

Nemegész királylány Nemegész királylány, mint neve is mutatja, darabokból áll, össze- -vissza szanaszerte.

Az állatok különféle népek.

Etióp madárpók:

Ősidőktől fogva arra használják az afrikai királylányok,

hogy a jövőt fürkésszék vele. A lábát tintába mártják,

majd értelmezik azokat a nyomokat, amelyeket egy hatalmas papírlapon hagy.

Madárpók híján (vagy ha valaki erősen irtózik a pókoktól, mint Picipythia királylány)

egyhónapos kiscicával is lehet jósolni: az eljárás ugyanaz, ekkor a papíron

hagyott nyomokat macskakaparásnak hívjuk (lásd Picipythia királylány, 34–35. oldal).

Bíborrszarvú:

A bíborrszarvút a gyerekeknek szánták.

Nem olyan félelmetes, mint a szürke vagy a fehér orrszarvú

(vagy más néven vicsorrszarvú). Nem olyan durva. Egészen puha.

Ajándékba kapta Csicsíjja királylány, ez a babája (lásd Csicsíjja

királylány, 72–73. oldal).

 

Pitrilpitipililitipil:

Ilyen tüzesen csicsergő

csodálatos madaruk csak

a királylányoknak van, s néha

a címerükben is fel-felbukkan.

Kihalt faj.

Az utolsó példányt 1666-ban látták

a nevét adó Pitrilpitipililitipil

sziget partjainál.

                

Közmondások.

 

Két királylány közt a pad alatt.

(olasz közmondás)

Sánta királylánynak bottal ütheted a nyomát.

(bonyolult közmondás)

Saját budoárjában ne emlegesd a királylányt.

(japán közmondás)

Jobb ma egy királylány, mint holnap egy túzok.

(francia közmondás)

Túl szép a királylány.

(belga közmondás)

A királylány ragályos.

(szürrealista közmondás)

Ajándék királyfinak ne nézd a fogát.

(nyugat-afrikai közmondás)

Nem mind királyfi, ami béka.

(török közmondás)

Amely királylány siet, villával issza a teát.

(indiai közmondás)

Beszélő királylányba nem üt a szomorúság.

(jiddis közmondás)

Addig jár a királylány a kútra, amíg kiskanállal kell összeszedni.

(balga közmondás)

 Ph. Lehermeier –R. Dautremer: Elfeledett vagy ismeretlen… Királylányok (Princesses oubliées ou inconnues...), ford. Székely Melinda, kézirat.
Megjelent 2011-ben a Scolar kiadónál Nevenincs és sosemvolt hercegnők címmel Pacskovszky Zsolt fordításában.

Én – Ars translatoria

Esszé az arcról

Olvasni akarok. Emmanuel Lévinas: Teljesség és végtelen című munkáját. (Lévinas 1999) Eredetiben nem hozzáférhető a számomra, a magyar fordítást veszem hát kézbe. Tudom, hogy a szöveg nehéz, akik olvasták, ezt mondják. Tudom, mit jelent egy szöveg nehézsége, és a megállapítás kissé gyanús. Mire kezembe kerül a könyv, már teljesen ártatlan vagyok vele szemben, már elfelejtettem, amit egykor hallottam róla.

Felütöm a 164. oldalon, és olvasom: Az arc nem enged birtoklási vágyamnak, hatalmamnak. Kedves kis mondat, és érthető. De valami mégis zavar; birtoklási vágyamnak, hatalmamnak – az utolsó szó olyan erőszakosan, kínosan lóg a mondat végén. De csak épp érzékelem a picike zökkenőt és máris megyek tovább. Az epifániájában, a kifejeződésében a még megragadható érzéki… Már a mondat elején majdnem kibicsaklok. Hogyan?: az epifániájában, a kifejeződésében? Nem kell a névelő. Epifániájában, kifejeződésében a még megragadható érzéki a megragadással szembeni totális ellenállásba fordul. Így már jobb, legalább el lehet kezdeni a mondatot. Persze még most is fárasztó. Egy névszó, kettő, három… nyolc – és a sor végén kullog egy jelentés nélküli ige. Hogy az is legyen a mondatban. Pedig a névszók fele igétől terhes, tartalmas igéktől terhes. Olyan igék lapulnak bennük, amik szenvednek bezártságuktól, és látszik, hogy nem is volt könnyű őket névszavakká csomagolni. A megragadásnak való ellenállás ténylegesen nem úgy áll elő, mint ahogyan a kéz erőfeszítését megtörő szikla keménységének vagy a tér végtelenségébe vesző csillagnak leküzdhetetlen ellenállása. Már megint vonszolja egyik szó a másikát. A kifejeződés, melyet az arc hoz a világba, nem egyszerűen hatalmam gyengeségét, hanem a hatalomra való képességemet teszi próbára. Kicsit nehézkes. Ismét a névelők miatt? Bár maga is a dolgok egyike, az arc áttöri a formát, amely mindazonáltal határolja. Jó, megadom magam. Ez konkrétan azt jelenti, hogy az arc beszél hozzám, s ezáltal bármilyen gyakorlati képességgel – az élvezettel vagy a megismeréssel – összemérhetetlen viszonyra szólít fel. Vége, vége a bekezdésnek!

Istenem, miről is szólt? Belefáradtam, s már nem tudom, hogy honnan kezdve nem tudtam a tartalomra odafigyelni. Tehát még egyszer:

Az arc ellenáll birtoklási vágyamnak, hatalmamnak. Epifániájában, kifejeződésében [Micsodának? az arc epifániája, vagy a vágyamé, a hatalmamé? Legyen az arc. Tehát:] Birtoklási vágyamnak, hatalmamnak ellenáll az arc. Epifániájában, kifejeződésében a még megragadható érzéki átfordul a megragadással szembeni teljes ellenállásba. Ellenállni a megragadásnak valójában nem olyan, mint a kéz erőfeszítését megtörő szikla keménységének vagy a tér végtelenébe vesző csillagnak leküzdhetetlen ellenállása. [Máris rengeteg az ellenállás, olyan ez, mint a fizikában.] Az arc a világba hozza a kifejeződést, amely nem pusztán hatalmam gyengeségét, hanem a hatalomra való képességemet is próbára teszi. Áttöri azt a formát, amely őt behatárolja, bár az maga is csak egy dolog [dolog? miféle dolog, hol volt itt dolog? hélas, talán elölről kellett volna olvasni a szöveget?] a sok közül. Konkrétan ez azt jelenti, hogy az arc beszél hozzám, s ezáltal bármilyen gyakorlati képességgel – az élvezettel vagy a megismeréssel – összemérhetetlen [összemérhetetlen? mit akar ez itt jelenteni?] viszonyra szólít fel. [Nocsak ez egészen jó mondat, az imént fel sem tűnt. A beékelés nem tesz jót neki, sőt, a második fele lehetett volna egészen másképpen, mondjuk ezáltal olyan viszonyra szólít fel, amely semmilyen gyakorlati képességgel – sem az élvezettel, sem a megismeréssel – nem mérhető össze.]

Miserere. Olvasni akarok. Nem javítani. Bele akarok süppedni a szövegbe, azt akarom, hogy lenyűgözzön az, amit mondani akar nekem. Szeretném érezni, hogy úgy jó, ahogy van, hogy másképp biztosan nem is lehetett volna. Találkozni szeretnék a szerző gondolatának testével. Hiába akarom, nem az én hibám, a szöveg ellenáll birtoklási vágyamnak, és kikényszeríti a hatalmamat. Rávesz, hogy eltiporjam a javításaimmal, és más formát adjak neki. S még így sem tudom megragadni azt, ami benne érzéki; hiába törekszem ujjaimmal körülfonni a benne lappangó jelentést, erőfeszítéseim minden eredménye a megragadással szembeni teljes ellenállás lesz. Szemem, értelmem erőfeszítése megtörik e sziklaszilárd szövegfelület áttetszetlenségén. Kuszasága nem megmutat, hanem elrejt, eltántorít, köveket gördít értelmem elé. Próbára teszi nemcsak hatalmam gyengeségét, hanem azt is, hogy képes vagyok-e egyáltalán a hatalomra. Nem dőlök be a bosszúságnak, amit kivált, hanem – ha már olvasni nem kívánom – játszani kezdek vele. Homo ludens et superbus. Hiú játékommal ki tudja mit bizonyítok, mire kényszerítem rá (igencsak kérdéses) hatalmamat. Meg kell állni. Nem fordítok, nem is tehetem. Immár késő; már megtörtént, már megjelent. Hiszen azt olvasom, és közben az olvasás vágya egyre erősebb bennem. Mondatról mondatra araszolva nő bennem a vágy, a szomjúság az eredeti iránt, a francia szöveg iránt. Aminek okvetlenül teljesnek és kikezdhetetlennek kell lennie; ami biztosan magába szippantana. Ami ha „nehéz” is, de mégiscsak könnyebb azáltal, hogy nem örökli a fordítás nehézségét is. Nem vonszolja maga után a magyarra kényszerített francia mondatot, melynek lejtése kísértetiesen borzongat a magyar szavak között, és növeli vágyamat az eredeti iránt.

Vágyam tárgya elérhetetlen. Vágyam nem is „létezne” a szöveg nélkül. Fordítást kellett volna írnom, de haboztam. Kétségtelen, hogy akkor nem létezne, ha vágyam tárgyát nem fordították volna le. Vágyamat viszont egy szöveg ihleti. Amelyet nem tudok elkeresztelni. E szöveg Emmanuel Lévinas Teljesség és Végtelen című könyve fordításának vallja magát, de ellenállást kelt bennem, s nem tudom fordításnak elnevezni. Mert nem újramondja nekem Lévinast, hanem beszél róla. S ha tehát nem Lévinas szövege, akkor nem is a fordítása. Epifániája csupán, egy keret, amelyben Lévinas szövege, francia szövege megnyilatkozik, és felszólít a vele való közvetlen találkozásra, amelyet önmagában nem tesz lehetővé, vagy legalábbis nem tesz könnyűvé.

Részlet a Fordítás - írás - ethosz című írásból, in: Berszán István (szerk.): Gyakorlat - etika - pragmatizmus, Scientia, Kolozsvár, 2006, 161-164. o. (149-175. o.)