2011. május 27-én a palyazatok.org oldalra felkerült az Országút Társulat műfordítói pályázata. Idézem a kiírást: „Paul Claudel munkássága kiemelkedő értékénél fogva az eddiginél jóval nagyobb helyet érdemel a magyar olvasó- és színházi közönség körében. A pályázat célja Claudel mindmáig magyarul nem olvasható Partage du midi c. drámájának fordítása, annak előadása ill. lehetőség szerint könyvként való megjelentetése.” A legjobb fordítás pályadíja 50 000 Ft, az elvárások: „A fordítás a szerző és a mű szelleméhez méltóan, igényességgel, hű és művészi átültetéssel szülessen, tehát a szöveghűségen túl a dráma szellemi és esztétikai értékeit is közvetítenie kell.” (Bővebben itt: http://palyazatok.org/muforditoi-palyazat/#more-16997)
Kis internetes keresgéléssel több is kiderült. Claudelnek talán a legfontosabb, legelemzettebb darabjáról van szó, ami valamiért mégsem került bele a terjedelmes magyar Claudel-kötet válogatásába. A „nagy katolikus” szerző magánéleti élményt dolgozott fel, amikor 1905-ben megírta, 1906-ban jelent meg a szerző magánkiadásában 150 példányban, amit a barátai között osztogatott, és csak élete végén, 1948-ban sikerült rávenni, hogy nyilvánosan is előadják és megjelentessék. Ez alkalomból, mint számos más darabját, ezt is átírta, tehát két-három változat is létezik, de az 1906-os a kultverzió. 48-tól napjainkig számos kiadást ért meg.
Az Országút Társulatról ellenben csak annyi derült ki, hogy van egy honlapjuk, és az előadásaik ingyenesek. Jelentkeztem, a nevezési lap egyfajta előszerződéssel egészült ki, az alábbi szöveggel:
[a képet nem tudom most betenni]
Tehát belevágtam, a feltételekkel egyetértettem, nem árt, ha biztosítják a kiadást is, és főleg, úgysem biztos, hogy megnyerem a pályázatot. A kiírásban megadott címről elkértem a szöveget, bár a könyvet már megtaláltam, de minden eshetőségre elkértem. Jött is a válasz: „Tisztelt Hölgyem, A kért szöveg szkennelése, javítása megtörtént. Amennyiben anyagi lehetőségei engedik, kérem 500 ft-tal támogassa a szöveg digitalizálásának munkáját. ( Bankszámlaszám: […]) Ha nincs erre módja anyagi okoból, kérem, jelezze. A szöveget válaszát követően küldöm. BL” Jeleztem, hogy külföldi vagyok, többe kerül az utalás, mint az összeg, kezemben a könyv, a szöveg fenn van a neten (!), inkább csak azt mondják meg, melyik kiadásról van szó. Válasz: „Tisztelt Hölgyem, Ez az 1906-os kiadás. Üdv. BL”. Ugye ehhez nem kell magyarázatot fűzni? Végül elküldték egy dokfájlban a darab szűz szövegét, a szöveg forrására egy karakter sem utalt.
Egyre kíváncsibb lettem, hogy kikről és miről van szó, hogy szerezték meg a darab jogait, milyen kiadóra gondoltak. Titokban kezdtem arra (is) vágyni, hogy ne nyerjem meg a pályázatot, fordítás közben ugyanis egyre nagyobb remekművet láttam a darabban, amelyet nem szabad olyan sorsra juttatni, mint a Summa Theologiae (Tudós-Takács János helyenként idézhetetlen fordítása, Gede Testvérek, 2002, az előszó mindent megér!).
Határidő közeledtével elküldtem a fordítást egy nyomtatott önéletrajzzal együtt, hadd lássák, mit csináltam eddig, és jeleztem, hogy a díjkiosztóra mindenképpen szeretnék elmenni. November végén a megadott címet felkeresve szerény terembe jutottunk, a végében ormótlanul ácsolt színpad, előtte a 30-40 székből néhány üresen marad. Mi a meghirdetett Claudel-estre mentünk, némi késéssel el is kezdődött valami, a színpadon egy színész belekezdett egy szövegbe, aztán felváltotta egy másik, majd egy másik... Cím, felkonferálás, tájékoztatás híján fogalmunk sem volt, mit hallunk, a Délforduló stílusára még csak nem is emlékeztetett. Úgy egy negyed óra múlva aztán ez véget ért, megjelent Kondorosy Szabolcs (a Társulat vezetője és a pályáztató), megtudtuk, hogy a szerző verseiből hallhattunk ízelítőt, és máris rátért a pályázatra.
Bemutatta a Társulatot, amely nemcsak előadásokat tart, hanem ha pénzhez jut, abból pályázatokat is kiír. 2011-ben egy filmes pályázatuk is volt, de az nem járt sikerrel. Igazából azt hitték, hogy fordítás sem fog beérkezni… Ezután jött egy statisztika, hogy de mégis, hány helyre jutott el a pályázati kiírás, milyen rekordokat döntögetett ezután a honlapjuk látogatottsága, hogy ötvennél is többen kértek benevezési lapot, ezeknek a fele vissza is érkezett. Részletesen felsorolták, hogy melyik megyéből hányan, sőt, mirabile dictu még a határon túlról is hányan neveztek be. Amikor a beérkezett fordításokat bírálni kezdték, rájöttek, mennyire nehéz is lehetett a darabot lefordítani, a megbirkózás a pályamunkákon is érződik. Közben a szervezők gyűjtőútra indultak, kiadókat és más intézményeket kerestek fel, rengeteg könyvadományt kaptak, a támogatók listája kifüggesztve. A könyvcsomagokat a három díjazott fogja kapni, az első helyezett pedig ezen felül megkapja a fordítóház egyhetes meghívóját. A csomagokat kihordták egy asztalkára. Papamm, az első díjazott Székely Melinda, képzeljük el, Kolozsvárról! Kivonulok, mosoly, kézfogás, átveszem a könyvcsomagot, az oklevelet, a fordítóházas meghívót, és szépen kiállok a színpad szélére, hogy a másik két díjazott is elférjen. Kondorosy erre megnevezi őket, de sajnos a második jelezte, hogy épp el van utazva, a harmadik pedig nem is jelzett vissza. (Akkor miért hordták ki a díjakat? – villan át a sztármosoly alatt.)
Színpad és koccintások végeztével, diszkréten megkérdem, hogy végülis hány fordítás érkezett be, mert a nagy felsorolásban pont ezt elhallgatták. Ja, hát tulajdonképpen csak három volt. Erre valaki visszakérdez: mennyi időbe is telt lefordítani, két hét, három? Másik kérdésem: honnan kellett megszerezniük a jogokat, a Gallimardtól vagy a Claudel-társaságtól? Értetlen szemek, hát izé, ezzel még nem foglalkoztak. Végül, amint ritkulni kezdett a közönség, rátértem a pályadíjra. Az összeg átvételekor alá kellett írnom lényegében ugyanazt a szerződést, mint a nevezési lapon. Semmilyen konkrét részlettel nem gyarapodott, még a szerződő felek jogi adatait sem tartalmazta, mindez egy példányban. Kérdem, melyik kiadóról van szó. – Ja, hát ők nem is számítottak arra, hogy lesz fordítás, ezért kiadó még nincs. – Tehát ha nincs kiadó, akkor se példányszám, se határidő, hogy mikor fog megjelenni? Akkor mit írok alá? Mondom, hogy ez a szerződés így nagyon hiányos, különben is, mi az, hogy egy példány? – De hát mit akadékoskodok, hiszen ezt a szerződést már aláírtam, amikor beneveztem. – Hát én nem is visszakozok, de kiadó nélkül nincs mit kiadásról beszélni, a szerződésnek ezt a részét írjuk majd újra akkor, ha lesz kiadó, én magam is segítek, hogy találjunk. Ezt a javaslatom el is fogadták, s hogy a szó ne szálljon el, megpróbáltam tollal ráfogalmazni a szerződésre. Erre az urak megsértődtek, miért mocskolom össze a szerződésüket, hiszen ezt már aláírtam. Ahogy a vita durvult, nem tágítottam, mondván, hogy ha nem fogadják el a feltételemet, akkor visszaadom a díjat, úgyis nevetséges a többhavi munkához képest. Az urak elvonultak tanácskozni, és úgy döntöttek, hogy akkor a díjat inkább a másodiknak adják oda. A könyvcsomagot és a névre szóló oklevelet megtarthatom.
Tanulságok? A darab lefordítására pályáztam vállalva az ingyenmunkát: a fordítás elkészült, tehát ezt megnyertem. Aki az összegre pályázik, az akkor sem nyer, ha megnyeri, mert annál sokkal nagyobb munka. Gyanúimra hallgatva megtehettem volna még, hogy a fordítást nem küldöm el, akkor a kérdéseimre sem kaptam volna semmilyen választ. A további kérdések: a pályázónak kell-e tájékoztatást kérni arról, hogy jogszerű-e a pályázati kiírás (engedélyezte valaki az adott mű lefordítását, nem tervezik-e már máshol a kiadását)? Ha a pályáztató kiadásról beszél, akkor már benevezéskor pontos részleteket kell kérni? Ez volt a mulasztásom.
2012. január
