Esszé az arcról
Olvasni akarok.
Emmanuel Lévinas: Teljesség és végtelen című munkáját. (Lévinas 1999)
Eredetiben nem hozzáférhető a számomra, a magyar fordítást veszem hát kézbe.
Tudom, hogy a szöveg nehéz, akik olvasták, ezt mondják. Tudom, mit jelent egy
szöveg nehézsége, és a megállapítás kissé gyanús. Mire kezembe kerül a könyv,
már teljesen ártatlan vagyok vele szemben, már elfelejtettem, amit egykor
hallottam róla.
Felütöm a 164. oldalon,
és olvasom: Az arc nem enged birtoklási vágyamnak, hatalmamnak. Kedves
kis mondat, és érthető. De valami mégis zavar; birtoklási vágyamnak,
hatalmamnak – az utolsó szó olyan erőszakosan, kínosan lóg a mondat végén.
De csak épp érzékelem a picike zökkenőt és máris megyek tovább. Az
epifániájában, a kifejeződésében a még megragadható érzéki… Már a mondat
elején majdnem kibicsaklok. Hogyan?: az epifániájában, a kifejeződésében? Nem
kell a névelő. Epifániájában, kifejeződésében a még megragadható érzéki a
megragadással szembeni totális ellenállásba fordul. Így már jobb, legalább
el lehet kezdeni a mondatot. Persze még most is fárasztó. Egy névszó, kettő,
három… nyolc – és a sor végén kullog egy jelentés nélküli ige. Hogy az is
legyen a mondatban. Pedig a névszók fele igétől terhes, tartalmas igéktől
terhes. Olyan igék lapulnak bennük, amik szenvednek bezártságuktól, és látszik,
hogy nem is volt könnyű őket névszavakká csomagolni. A megragadásnak való
ellenállás ténylegesen nem úgy áll elő, mint ahogyan a kéz erőfeszítését
megtörő szikla keménységének vagy a tér végtelenségébe vesző csillagnak
leküzdhetetlen ellenállása. Már megint vonszolja egyik szó a másikát. A
kifejeződés, melyet az arc hoz a világba, nem egyszerűen hatalmam gyengeségét,
hanem a hatalomra való képességemet teszi próbára. Kicsit nehézkes. Ismét a
névelők miatt? Bár maga is a dolgok egyike, az arc áttöri a formát, amely
mindazonáltal határolja. Jó, megadom magam. Ez konkrétan azt jelenti,
hogy az arc beszél hozzám, s ezáltal bármilyen gyakorlati képességgel – az élvezettel
vagy a megismeréssel – összemérhetetlen viszonyra szólít fel. Vége, vége a
bekezdésnek!
Istenem, miről is
szólt? Belefáradtam, s már nem tudom, hogy honnan kezdve nem tudtam a
tartalomra odafigyelni. Tehát még egyszer:
Az arc ellenáll
birtoklási vágyamnak, hatalmamnak. Epifániájában, kifejeződésében [Micsodának? az arc
epifániája, vagy a vágyamé, a hatalmamé? Legyen az arc. Tehát:] Birtoklási
vágyamnak, hatalmamnak ellenáll az arc. Epifániájában, kifejeződésében a még
megragadható érzéki átfordul a megragadással szembeni teljes ellenállásba.
Ellenállni a megragadásnak valójában nem olyan, mint a kéz erőfeszítését
megtörő szikla keménységének vagy a tér végtelenébe vesző csillagnak
leküzdhetetlen ellenállása. [Máris rengeteg az ellenállás, olyan ez, mint a
fizikában.] Az arc a világba hozza a kifejeződést, amely nem pusztán
hatalmam gyengeségét, hanem a hatalomra való képességemet is próbára teszi.
Áttöri azt a formát, amely őt behatárolja, bár az maga is csak egy dolog
[dolog? miféle dolog, hol volt itt dolog? hélas, talán elölről kellett volna
olvasni a szöveget?] a sok közül. Konkrétan ez azt jelenti, hogy az arc
beszél hozzám, s ezáltal bármilyen gyakorlati képességgel – az élvezettel vagy
a megismeréssel – összemérhetetlen [összemérhetetlen? mit akar ez itt
jelenteni?] viszonyra szólít fel. [Nocsak ez egészen jó mondat, az imént
fel sem tűnt. A beékelés nem tesz jót neki, sőt, a második fele lehetett volna
egészen másképpen, mondjuk ezáltal olyan viszonyra szólít fel, amely
semmilyen gyakorlati képességgel – sem az élvezettel, sem a megismeréssel – nem
mérhető össze.]
Miserere. Olvasni akarok. Nem
javítani. Bele akarok süppedni a szövegbe, azt akarom, hogy lenyűgözzön az,
amit mondani akar nekem. Szeretném érezni, hogy úgy jó, ahogy van, hogy másképp
biztosan nem is lehetett volna. Találkozni szeretnék a szerző gondolatának
testével. Hiába akarom, nem az én hibám, a szöveg ellenáll birtoklási
vágyamnak, és kikényszeríti a hatalmamat. Rávesz, hogy eltiporjam a
javításaimmal, és más formát adjak neki. S még így sem tudom megragadni azt,
ami benne érzéki; hiába törekszem ujjaimmal körülfonni a benne lappangó
jelentést, erőfeszítéseim minden eredménye a megragadással szembeni teljes
ellenállás lesz. Szemem, értelmem erőfeszítése megtörik e sziklaszilárd szövegfelület
áttetszetlenségén. Kuszasága nem megmutat, hanem elrejt, eltántorít, köveket
gördít értelmem elé. Próbára teszi nemcsak hatalmam gyengeségét, hanem azt is,
hogy képes vagyok-e egyáltalán a hatalomra. Nem dőlök be a bosszúságnak, amit
kivált, hanem – ha már olvasni nem kívánom – játszani kezdek vele. Homo
ludens et superbus. Hiú játékommal ki tudja mit bizonyítok, mire
kényszerítem rá (igencsak kérdéses) hatalmamat. Meg kell állni. Nem fordítok,
nem is tehetem. Immár késő; már megtörtént, már megjelent. Hiszen azt olvasom,
és közben az olvasás vágya egyre erősebb bennem. Mondatról mondatra araszolva
nő bennem a vágy, a szomjúság az eredeti iránt, a francia szöveg iránt. Aminek
okvetlenül teljesnek és kikezdhetetlennek kell lennie; ami biztosan magába
szippantana. Ami ha „nehéz” is, de mégiscsak könnyebb azáltal, hogy nem örökli
a fordítás nehézségét is. Nem vonszolja maga után a magyarra kényszerített
francia mondatot, melynek lejtése kísértetiesen borzongat a magyar szavak
között, és növeli vágyamat az eredeti iránt.
Vágyam tárgya
elérhetetlen. Vágyam nem is „létezne” a szöveg nélkül. Fordítást kellett volna
írnom, de haboztam. Kétségtelen, hogy akkor nem létezne, ha vágyam tárgyát nem
fordították volna le. Vágyamat viszont egy szöveg ihleti. Amelyet nem tudok
elkeresztelni. E szöveg Emmanuel Lévinas Teljesség és Végtelen című
könyve fordításának vallja magát, de ellenállást kelt bennem, s nem tudom
fordításnak elnevezni. Mert nem újramondja nekem Lévinast, hanem beszél róla. S
ha tehát nem Lévinas szövege, akkor nem is a fordítása. Epifániája csupán, egy
keret, amelyben Lévinas szövege, francia szövege megnyilatkozik, és felszólít a
vele való közvetlen találkozásra, amelyet önmagában nem tesz lehetővé, vagy
legalábbis nem tesz könnyűvé.
Részlet a Fordítás -
írás - ethosz című írásból, in: Berszán István (szerk.): Gyakorlat - etika
- pragmatizmus, Scientia, Kolozsvár, 2006, 161-164. o. (149-175. o.)