Születésnap (1876)
[...]
A hold rásütött a lány
tejfehér, kipirult arcára, szőke, hirtelenszőke hajára, amely finoman
tündökölve fonta körül a kerek, nevetős arcot. Míg a fiú csillagászatról
szónokolt – bár egyikőjüket sem érdekelte –, azaz míg gyötörték egymást, a lány
csak nézte, de nem hallgatta; szeretett volna a nyakába ugrani, ezerszer
megcsókolni – legalábbis ő ennyit számolt –, ha… ha illett volna.
„Jaj, de buta –
gondolta. – Nem képes másról beszélni, legalább ma – tette hozzá, és félénken
ráemelte a szemét. – Milyen szép még így is, amikor butaságokat mond, nekem így
is tetszik” – gondolta még. Aztán már nem gondolt semmire, vagy a Jóisten
tudja, elég az hozzá, hogy miután sokáig nem szólt, nem is hallgatta a fiút,
kicsit elnyújtva, kicsit mintha észre sem vette volna:
– Te Ermil – majd el is
hallgatott, megijedve a saját szavaitól.
Arca égett a
szégyentől. A fiú megállt, megfogta a kezét, és halkan így szólt:
– Mondd még egyszer.
– Nem.
– Nem? Megharagszom…
tudd meg!
– Te… – ismételte meg
halkan, félig lecsukott szemmel, remegő hanggal. Ez a te magányos volt, nem
kapcsolódott semmilyen mondathoz – de így is milyen te? Előbb a lány mondta ki.
Folytatták a
beszélgetést – ezúttal bizalmasabban –, nem a szerelemről, de mégis egy komoly
dologról, a házasságról, ami az államok alapja, honnan ered a házasság az
indiaiaknál: mind ilyen mélyenszántó dolgokat. Minden te-n vitatkoztak. Ha
szándékosan tegeződni akartak, haltak meg a szégyentől, és hosszas vívódások
után komolyan azt mondták: maga; ha diplomatikusan megegyeztek a magázásban,
akkor a te, véletlenül a te, és megint véletlenül, és így tovább.
Végül elértek az
utcaajtóhoz.
– Elis! Te… nem is
tudod, mennyire szeretlek… nem is tudhatod, mert… mert nincs szíved.
„A nevemen, és tegez?
Nocsak!” – gondolta a lány, de nem szólt semmit…
– Amióta megláttalak,
amióta tudod… mert tudod, hogy szeretlek, mégis örökké ez a hűvösség, hogyha
magunk között vagyunk. Mindig rákényszerítesz, hogy olyasmiről beszéljek, amire
nem is figyelsz… Szívtelen vagy, Elis!
– Uram! – cövekelt le
előtte a lány türtőztetve magát. – Kioktat, hogyan kellene viselkednem?
– És mégis – válaszolta
a fiú halkan, fájdalommal –, a hold széppé teszi a világot szerelmünk számára.
A lány felnézett,
ragyogott szeme a holdvilágban, édes könnyek áztatták. A fiú átfonta a derekát,
és csak nézték egymást, nem gondoltak semmire.
Az arcukon, egész
lelkükben volt valami annyira fájdalmas, annyira boldog: kacagtál és sírtál
volna, ha így látod őket.
Végül ők is kacagni
kezdtek – két gyermek –, könnyezve kacagtak. A lány kacagása pedig oly ezüstös
volt, a kis szája annyira szép: kiittad volna ajka harmatát.
[...]
Hátlap (1868 k.)
[...]
Amit Világ asszony
diktál, az, mint a tartalom és az abszolútum, bizonyos, [amit] Sors úr ír, az
viszonylagos, e tartalomnak, eme a[nyagnak] a formája. Ha Világ asszony például
ezt diktálja: A. Creaţă, emb[erbőr]be bújt marha, Sors pedig ezt írja: A. Creaţă
oktatási miniszter, a[kkor] a miniszter csupán a tartalom formája, formasága,
[csupán] a testre öltött ruha, csupán a marha illető által felöltött
minis[zter] cím, csupán cifra csengettyű a pipén, amely elfedi, eltakarja a
sipegését.
Mivel tehát Világ asszonyság
avagy Közönség úr inti be nemcsak a létezés ütemét, hanem egy olyan alázatos
illető megítélését is, mint alul- vagy alulnemírott, a következő
folyamodvánnyal bátorkodom folyamodni hozzá örökérvényű vándorkönyvet vagy
útipasszust kérve, hogy bejárhassam őasszonysága avagy őurasága kiterjedt
birodalmát.
Signora avagy Signore,
Nem tudnám, nem is
szeretném letagadni, milyen nagy hatással van kegyed reám nézve, sőt nem
csorbítom érdemét azzal sem, ha fennhangon hirdetem, hogy lelkem javarésze,
talán a legjava a kegyed műve, és ha rossz vagyok, annak oka a kegyed rossz
volta, ha kételkedem, annak a kegyed kételkedése stb., stb.
Más rosszra is
felfigyeltem kegyednél.
Kegyed azt mondja, hogy
szinte minden, amit románul írtak, rosszul van írva, mintha meg se írták volna
– márpedig, ami nincs megírva, azt nem lehet elolvasni.
Ennek oka azonban éppen
kegyed.
A hátulütő: annak, aki
nem olvas, nem is írnak. Írtak volt, de kegyed nem olvasta, kegyed nem olvas
többé, a toprongyosok viszont már nem bolondok csupán azért írni, hogy kegyed
ne olvassa.
Az áru, amellyel a
kegyed birodalmán át szeretnék kelni, szintén írott. Szeretném, ha nemcsak elkellne,
hanem el is kelne. Szeretném, ha megvennék, de azt nem, hogy áruba bocsássam,
vagy eláruljam valakinek – a bevett szokás szerint kért[em?] kölcsön
innen-onnan. Egyszóval nem menetlevelet kérek, hanem inkább jól menést,
lehetőleg minél tovább.
Mondjam el, vajon
érdekelné-e, hogy jól megy-e nekem, hogy miként élek én? Istenem, ha ez lett
volna levelem célja, akár meg se írtam volna, mert legyek bármily merész, azt
azért mégsem hihetem, hogy kegyedet akár egy cseppet is érdekelné alázatos
személyem hogyléte.
[...]
A hideg tömlöcpadló (1874 k.)
[...]
A hold lement, a zsidó
fiatalasszony pedig az ablakban ülve nézte a sötét éjszakát, börtönének
hatalmas árnyéka eltűnt, a csillagok gyenge fényt vetettek. Fehér arca úgy
világlott ki a börtön ablakának szürke gránitjából, mint egy halotté.
Jött az öreg az
ornátusában. Még furcsább, még különösebb volt, mint előbb. Süvege
félrecsúszott a fején, hosszú, ősz haja lobogott a szélben.
Ahogy a zsidónő
meglátta, kuncogni kezdett örömében.
– Befejezted az új
palotádat? A selyemkárpitos szép vörös szobákat magas, hétsinges tükrökkel,
amikben tetőtől talpig láthatom majd magam meztelenül… Meztelenül, igen,
habfehéren a fejedelmi bíborba vont szobákban. Hisz a hópehelyvirágod vagyok,
ugye, Ştefan?
Kis, sovány, finom
kezét odanyújtotta a rácsokon keresztül.
– Ştefan, látod-e a
zsidók királyát? Készítettél-e neki díszes trónust és jogart a kezébe, hogy
ítélkezzék Izrael fiai fölött, mint Sámuel, a bíró? Hogy lefogytál, fiatal
barátom – tette hozzá szomorúan, és ismét szemügyre vette –, mintha meg is
öregedtél volna nagyon… Miért böjtölsz, egy ilyen tündérkirályfi ne böjtöljön.
Aztán mintha felismerte
volna.
– Te nem Lévi Kánaán
vagy? – kiáltott fel. – Halila! Távozz tőlem!
Visszarántotta kezét,
amelyet az öreg a szívéhez szorított.
– Lévi Kánaán vagyok! –
mondta a vénember elcsukló hangon. – A pogányok hagyták kiszikkadni a
vízforrást. Hoztam egy tele korsóval, és eljöttem az én Hágáromhoz a toronyba.
– Jaj, Ştefan –
suttogta a nő –, de utálatos lettél. Régóta nem voltál nálam és a gyermekemnél,
haragodban szakállat eresztettél, rég nem vágattad le, dolgod volt az új palotánkban…
Pedig milyen szép voltál, Ştefan, a szád csókja, mint a ciprusi bor, a szemed,
mint a gerlice szeme.
– Hágár, Hágárom… Én
vagyok, Lévi Kánaán, a gazdag zsidó.
– Te vagy, Lévi Kánaán,
a gazdag zsidó? Halila! Távozz tőlem!… Ugye látod, drága Ştefanom, szerelmed
gyermekét? Édes borral itattál, mirhával és illatokkal füstölték be palotádat,
és megcsókoltad ajkamat. De vegyél, csak vegyél magadhoz, az új palota még a
réginél is szebb lesz.
Az öreg odanyújtotta a
korsót.
– Halila! Távozz tőlem!
Lévi a korsót leejtette
a kőre, cserepekre tört. Szeme kiguvadt: az ablakra meredt, kezével a rácsot
rázta. A süveg leesett a fejéről, ő is melléje.
– Elaludtál, szép
jegyesem – mondta Hágár –, elaludtál palotádban, bíbor párnákon, aranyozott
baldachin alatt.
Vágyakozva nyúlt az
összeesett vénember felé, majd halkan dúdolni kezdett, mintha a gyermekét
altatná:
– Aludj szépen,
szerelmem, aludj szépen!
A részletek szerzője Mihai Eminescu,
a fordítás a FILIT-ösztöndíj keretében készült.