Késői szüret
Francine óvatosan
letette az éjjeliszekrényre a tálcán csilingelő poharakat. Egyenként fehér
kendőbe csavarta az öt palackot, eltakarva a címkéjüket. Az egyik pohárba egy
kis bort töltött, szemügyre vette az éjjelilámpa fényében remegő rubint,
megpörgette, beleszagolt, az apjának adta. Az öreg pedig, aki meredten és fakón
ült az ágyban, behunyta a szemét, orrát a pohár fölé tartva.
Azonnal felismerte a
bort, amelyet 1986-ban készített: egyik legkedvesebb sikere volt. Bár abban az
esztendőben a hideg és nedves tél után későn fakadt a szőlő, júniusban a
virágzás tökéletesnek mutatkozott. Szeptember végén kiadós esőzések voltak, és
a legrosszabbtól kellett tartani: a merlot-tőkéket kezdte megtámadni a
rothadás. Szüretre viszont kisütött a nap. Az öreg Méroueix látta maga előtt,
ahogy a duzzadt szemek belecsorognak a fogadógaratba: ritkán adatott meg neki,
hogy a termés ennyire színes, ennyire tanninos, ennyire vidám legyen.
Nem kóstolta meg a
bort. Tudta, hogy még túl erős, talán egy kicsit durva is: az ilyen nagy bort
félre kell tenni Francine gyerekeinek az esküvőjére. Az illatával már amúgyis
betelt. Az ő életéből sem maradt más, mint illékony aroma, régi örömök emléke,
amely szertefoszlott a levegőben.
Némán biccentett.
Francine levette a kendőt. Tényleg az az avítt, kissé komor címke volt, amire
számított, és aminek a modelljét sohasem akarta kicserélni. A következő két bor
már nehezebben ment. Francine egy vékonyka, kissé ingerlő szagú 84-est
választott, amit 87-esnek vélt; majd egy másikat, amelynek erőteljes bukéja,
benne pirítós, kávé, cukrozott gyümölcs ízeivel, olyan hévvel robbant az
orrában, hogy egy pillanatra zavarba jött. Beszívott fél kortynyit, felismerte
a 82-es napfényt. Francine anyja még élt: ez volt az utolsó szüret, amelyen ott
volt. Még éjjel is fújt akkor valamilyen perzselő déli szél; a kádakban harminckét
foknál is magasabb volt a hőmérséklet. Mintha valami részeg pezsgés hevítette
volna a testet és lelket is. Előjött a nyár minden illata: a száraz földé, a
melegtől megfonnyadó szőlőleveleké, a kissé savanykás nagy konyháé, ahol a
papírcsíkon legyek csillogtak.
Ezt mind itt kell
hagyni.
Francine-t itt kell
hagyni.
A lány elvette kezéből
a poharat. Az öreg felrezzent, úgy nézett rá, mintha először látná.
– Most már pihenj.
Kifárasztod magad.
Megingatta a fejét.
Folytatni akarta.
A következő bor
bosszantotta. Bizonyára pomerol, de nem tudta, melyik pince. Gyanakvóan
sétáltatta orrlikát a pohár fölött, szagolt, szimatolt, figyelt… Legalább húsz
éves bor, ez biztos. Melankolikus aromák, avar és szarvasgomba, ilyet sem fog
többé szívni.
Benedvesítette ajkát:
kész tökély – a világ egy pohárban. Minden íz egy csokorban, mindegyik finoman
kiválik, mint a paradicsom képe a megsemmisülés előtt.
– Nem tudom. Talán 59.
Lalande vagy pomerol. Azt hiszem, nem tőlünk való…
A hangja még tompább
lett, a tekintete merev.
– Nem találod ki? nem
olyan távoli. 61-es. Barnabétól, a Clos-Martin. Kaptam tőle egyet a
születésnapomra három évvel ezelőtt…
Az apja a fejét
csóválta, csettintett a nyelvével.
– Jól megfogtál. Ez a
Barnabé, hidd el nekem, 61-ben sem ivott mást, mint vizet. Nyavalyás cukros,
mi?… – A szeme sarka egy pillanatra tréfálkozva megcsillant, majd hátrahajtott
fejjel hosszat sóhajtott.
Az utolsó pohárba
Francine fehéret töltött. Amikor az öreg felemelte, hogy a lámpa fényében szemügyre
vegye a bort, ámbra és méz csillogása futott végig a kezén.
Elakadt a szava. Úgy érezte, mintha az élete is eltűnne ezzel a csillanással,
ezzel a régi arannyal együtt. Kóstolás nélkül is ismerte a bort. Tudta, miért ezt
választotta a lánya.
1955-ös loupiac volt,
ekkor született Francine. Arthur Méroueix loupiaci lányt vett feleségül, Louise
Capdeville-t, és vásároltak hat palack bort ebből az évjáratból, majd
megfogadták, hogy félreteszik nagy alkalmakra.
Egy palack a lányuk
elsőáldozásán. Egy bérmálkozáskor. Még egy a jogosítvány megszerzésekor.
Meg egy negyedik Louise
torán 83 februárjában.
Visszaadta lányának a poharat.
Nem tudott beleinni. Francine elvette a poharat, a szájához vitte, és kiitta
lassan, vég nélkül, apró, késleltetett kortyokban.
Az öreg nézte, ahogy
issza. Kint csonttá fagyott az éjszaka. A kutyák elhallgattak.
Részlet Jean-Marie Laclavetine Késői
szüret (Vendanges tardives) című novellájából.