2017. január 11., szerda

Romantika 


Születésnap (1876)

[...]
A hold rásütött a lány tejfehér, kipirult arcára, szőke, hirtelenszőke hajára, amely finoman tündökölve fonta körül a kerek, nevetős arcot. Míg a fiú csillagászatról szónokolt – bár egyikőjüket sem érdekelte –, azaz míg gyötörték egymást, a lány csak nézte, de nem hallgatta; szeretett volna a nyakába ugrani, ezerszer megcsókolni – legalábbis ő ennyit számolt –, ha… ha illett volna.
„Jaj, de buta – gondolta. – Nem képes másról beszélni, legalább ma – tette hozzá, és félénken ráemelte a szemét. – Milyen szép még így is, amikor butaságokat mond, nekem így is tetszik” – gondolta még. Aztán már nem gondolt semmire, vagy a Jóisten tudja, elég az hozzá, hogy miután sokáig nem szólt, nem is hallgatta a fiút, kicsit elnyújtva, kicsit mintha észre sem vette volna:
Te Ermil – majd el is hallgatott, megijedve a saját szavaitól.
Arca égett a szégyentől. A fiú megállt, megfogta a kezét, és halkan így szólt:
– Mondd még egyszer.
– Nem.
– Nem? Megharagszom… tudd meg!
Te… – ismételte meg halkan, félig lecsukott szemmel, remegő hanggal. Ez a te magányos volt, nem kapcsolódott semmilyen mondathoz – de így is milyen te? Előbb a lány mondta ki.
Folytatták a beszélgetést – ezúttal bizalmasabban –, nem a szerelemről, de mégis egy komoly dologról, a házasságról, ami az államok alapja, honnan ered a házasság az indiaiaknál: mind ilyen mélyenszántó dolgokat. Minden te-n vitatkoztak. Ha szándékosan tegeződni akartak, haltak meg a szégyentől, és hosszas vívódások után komolyan azt mondták: maga; ha diplomatikusan megegyeztek a magázásban, akkor a te, véletlenül a te, és megint véletlenül, és így tovább.
Végül elértek az utcaajtóhoz.
– Elis! Te… nem is tudod, mennyire szeretlek… nem is tudhatod, mert… mert nincs szíved.
„A nevemen, és tegez? Nocsak!” – gondolta a lány, de nem szólt semmit…
– Amióta megláttalak, amióta tudod… mert tudod, hogy szeretlek, mégis örökké ez a hűvösség, hogyha magunk között vagyunk. Mindig rákényszerítesz, hogy olyasmiről beszéljek, amire nem is figyelsz… Szívtelen vagy, Elis!
– Uram! – cövekelt le előtte a lány türtőztetve magát. – Kioktat, hogyan kellene viselkednem?
– És mégis – válaszolta a fiú halkan, fájdalommal –, a hold széppé teszi a világot szerelmünk számára.
A lány felnézett, ragyogott szeme a holdvilágban, édes könnyek áztatták. A fiú átfonta a derekát, és csak nézték egymást, nem gondoltak semmire.
Az arcukon, egész lelkükben volt valami annyira fájdalmas, annyira boldog: kacagtál és sírtál volna, ha így látod őket.
Végül ők is kacagni kezdtek – két gyermek –, könnyezve kacagtak. A lány kacagása pedig oly ezüstös volt, a kis szája annyira szép: kiittad volna ajka harmatát.
[...] 

 
Hátlap (1868 k.)

 [...]
Amit Világ asszony diktál, az, mint a tartalom és az abszolútum, bizonyos, [amit] Sors úr ír, az viszonylagos, e tartalomnak, eme a[nyagnak] a formája. Ha Világ asszony például ezt diktálja: A. Creaţă, emb[erbőr]be bújt marha, Sors pedig ezt írja: A. Creaţă oktatási miniszter, a[kkor] a miniszter csupán a tartalom formája, formasága, [csupán] a testre öltött ruha, csupán a marha illető által felöltött minis[zter] cím, csupán cifra csengettyű a pipén, amely elfedi, eltakarja a sipegését.
Mivel tehát Világ asszonyság avagy Közönség úr inti be nemcsak a létezés ütemét, hanem egy olyan alázatos illető megítélését is, mint alul- vagy alulnemírott, a következő folyamodvánnyal bátorkodom folyamodni hozzá örökérvényű vándorkönyvet vagy útipasszust kérve, hogy bejárhassam őasszonysága avagy őurasága kiterjedt birodalmát.
Signora avagy Signore,
Nem tudnám, nem is szeretném letagadni, milyen nagy hatással van kegyed reám nézve, sőt nem csorbítom érdemét azzal sem, ha fennhangon hirdetem, hogy lelkem javarésze, talán a legjava a kegyed műve, és ha rossz vagyok, annak oka a kegyed rossz volta, ha kételkedem, annak a kegyed kételkedése stb., stb.
Más rosszra is felfigyeltem kegyednél.
Kegyed azt mondja, hogy szinte minden, amit románul írtak, rosszul van írva, mintha meg se írták volna – márpedig, ami nincs megírva, azt nem lehet elolvasni.
Ennek oka azonban éppen kegyed.
A hátulütő: annak, aki nem olvas, nem is írnak. Írtak volt, de kegyed nem olvasta, kegyed nem olvas többé, a toprongyosok viszont már nem bolondok csupán azért írni, hogy kegyed ne olvassa.
Az áru, amellyel a kegyed birodalmán át szeretnék kelni, szintén írott. Szeretném, ha nemcsak elkellne, hanem el is kelne. Szeretném, ha megvennék, de azt nem, hogy áruba bocsássam, vagy eláruljam valakinek – a bevett szokás szerint kért[em?] kölcsön innen-onnan. Egyszóval nem menetlevelet kérek, hanem inkább jól menést, lehetőleg minél tovább.
Mondjam el, vajon érdekelné-e, hogy jól megy-e nekem, hogy miként élek én? Istenem, ha ez lett volna levelem célja, akár meg se írtam volna, mert legyek bármily merész, azt azért mégsem hihetem, hogy kegyedet akár egy cseppet is érdekelné alázatos személyem hogyléte.
[...]

A hideg tömlöcpadló (1874 k.)

[...]
A hold lement, a zsidó fiatalasszony pedig az ablakban ülve nézte a sötét éjszakát, börtönének hatalmas árnyéka eltűnt, a csillagok gyenge fényt vetettek. Fehér arca úgy világlott ki a börtön ablakának szürke gránitjából, mint egy halotté.
Jött az öreg az ornátusában. Még furcsább, még különösebb volt, mint előbb. Süvege félrecsúszott a fején, hosszú, ősz haja lobogott a szélben.
Ahogy a zsidónő meglátta, kuncogni kezdett örömében.
– Befejezted az új palotádat? A selyemkárpitos szép vörös szobákat magas, hétsinges tükrökkel, amikben tetőtől talpig láthatom majd magam meztelenül… Meztelenül, igen, habfehéren a fejedelmi bíborba vont szobákban. Hisz a hópehelyvirágod vagyok, ugye, Ştefan?
Kis, sovány, finom kezét odanyújtotta a rácsokon keresztül.
– Ştefan, látod-e a zsidók királyát? Készítettél-e neki díszes trónust és jogart a kezébe, hogy ítélkezzék Izrael fiai fölött, mint Sámuel, a bíró? Hogy lefogytál, fiatal barátom – tette hozzá szomorúan, és ismét szemügyre vette –, mintha meg is öregedtél volna nagyon… Miért böjtölsz, egy ilyen tündérkirályfi ne böjtöljön.
Aztán mintha felismerte volna.
– Te nem Lévi Kánaán vagy? – kiáltott fel. – Halila! Távozz tőlem!
Visszarántotta kezét, amelyet az öreg a szívéhez szorított.
– Lévi Kánaán vagyok! – mondta a vénember elcsukló hangon. – A pogányok hagyták kiszikkadni a vízforrást. Hoztam egy tele korsóval, és eljöttem az én Hágáromhoz a toronyba.
– Jaj, Ştefan – suttogta a nő –, de utálatos lettél. Régóta nem voltál nálam és a gyermekemnél, haragodban szakállat eresztettél, rég nem vágattad le, dolgod volt az új palotánkban… Pedig milyen szép voltál, Ştefan, a szád csókja, mint a ciprusi bor, a szemed, mint a gerlice szeme.
– Hágár, Hágárom… Én vagyok, Lévi Kánaán, a gazdag zsidó.
– Te vagy, Lévi Kánaán, a gazdag zsidó? Halila! Távozz tőlem!… Ugye látod, drága Ştefanom, szerelmed gyermekét? Édes borral itattál, mirhával és illatokkal füstölték be palotádat, és megcsókoltad ajkamat. De vegyél, csak vegyél magadhoz, az új palota még a réginél is szebb lesz.
Az öreg odanyújtotta a korsót.
– Halila! Távozz tőlem!
Lévi a korsót leejtette a kőre, cserepekre tört. Szeme kiguvadt: az ablakra meredt, kezével a rácsot rázta. A süveg leesett a fejéről, ő is melléje.
– Elaludtál, szép jegyesem – mondta Hágár –, elaludtál palotádban, bíbor párnákon, aranyozott baldachin alatt.
Vágyakozva nyúlt az összeesett vénember felé, majd halkan dúdolni kezdett, mintha a gyermekét altatná:
– Aludj szépen, szerelmem, aludj szépen!

A részletek szerzője Mihai Eminescu, a fordítás a FILIT-ösztöndíj keretében készült.

2014. február 8., szombat

Éjforduló


[...]
                          Mesa
Mit vétettem? Miért vagy ilyen velem?
Nem mondasz semmit, mintha már nem is léteznék.
Ah, a halál völgyében is megismerném az én egyetlenem! Ysé! Ysé!
Nem hallod, hogyan szólít hangom? Mit vétettem, Ysé?
Mit vétettél? Mit vétettem, vasszívű? Beszélj, mit panaszolsz fel nekem? Mivel érdemeltem meg
Ezt? Van valami, amit nem kaptál meg? Mondd, mit vontam meg tőled!
Testem, lelkem,
Lelkem, hogy azt tégy vele, amit akarsz, a lelkem, mintha az enyém lett volna, és elvetted,
Mintha tudtad volna, mi is az.
És ha elküldtelek is, tudod jól, hogy muszáj volt.
És te magad is ezt mondtad, hiszen De Ciz távol volt, s mindent elrendeztünk volna.
És csak néhány hónapról lett volna szó, és utánad jöttem volna.
Ó, azok a hónapok! Nem tudtam, hol vagy, és egy szó sem jött tőled, kegyetlen!
De most közlöm veled, hogy Ciz meghalt, és elvehetlek feleségül.
És szerethetjük egymást titkok és bűntudat nélkül.
Mi az! Már nem hallasz? Ysé, igaz ez? Ysé, már nem szeretsz? Iszonyú levelet kaptam!
Nem, Ysé, nem hiszem el! Nem, szívem, nem hiszem el! Nem, lelkem, nem hiszem el! Nem, nem, ugye nem?
Ah, és különben is mindegy, és feledek mindent, és semmit sem akarok tudni!
Hisz megvagy végre, és a kedvesem vagy te, csak jöjj, és én visszafogadlak, és a szívemből ki tudna kiragadni?
Kelj fel, és megmentelek, megmentem Ysét a haláltól, mert látod, ide is eljöttem érted.
[...]

Részlet Paul Claudel: Délforduló című drámájából, L'Harmattan–KRE, 2015.

2013. május 12., vasárnap

Que vlo-ve



        Zamrinnak min’ nêty lâba hô,
          S fili is azzosz fokhatô
          Bâr seklikya sütêt,
          Sütêt, akâr a zên.

                   *

                              …Dgyon êk!
          Butsusz e tsâk, amey kapok,
          Mett hâziban, hoty yâttam ên,
          Utôlsa vôt e maynapon.



Részletek Apollinaire Que vlo-ve című elbeszélésének magyar fordításából, a teljes szöveg a Látó 2013/7-es számában olvasható.

2012. április 6., péntek

Utolsó pohár

  

     Francine óvatosan letette az éjjeliszekrényre a tálcán csilingelő poharakat. Egyenként fehér kendőbe csavarta az öt palackot, eltakarva a címkéjüket. Az egyik pohárba egy kis bort töltött, szemügyre vette az éjjelilámpa fényében remegő rubint, megpörgette, beleszagolt, az apjának adta. Az öreg pedig, aki meredten és fakón ült az ágyban, behunyta a szemét, orrát a pohár fölé tartva.
     Azonnal felismerte a bort, amelyet 1986-ban készített: egyik legkedvesebb sikere volt. Bár abban az esztendőben a hideg és nedves tél után későn fakadt a szőlő, júniusban a virágzás tökéletesnek mutatkozott. Szeptember végén kiadós esőzések voltak, és a legrosszabbtól kellett tartani: a merlot-tőkéket kezdte megtámadni a rothadás. Szüretre viszont kisütött a nap. Az öreg Méroueix látta maga előtt, ahogy a duzzadt szemek belecsorognak a fogadógaratba: ritkán adatott meg neki, hogy a termés ennyire színes, ennyire tanninos, ennyire vidám legyen.
     Nem kóstolta meg a bort. Tudta, hogy még túl erős, talán egy kicsit durva is: az ilyen nagy bort félre kell tenni Francine gyerekeinek az esküvőjére. Az illatával már amúgyis betelt. Az ő életéből sem maradt más, mint illékony aroma, régi örömök emléke, amely szertefoszlott a levegőben.
     Némán biccentett. Francine levette a kendőt. Tényleg az az avítt, kissé komor címke volt, amire számított, és aminek a modelljét sohasem akarta kicserélni. A következő két bor már nehezebben ment. Francine egy vékonyka, kissé ingerlő szagú 84-est választott, amit 87-esnek vélt; majd egy másikat, amelynek erőteljes bukéja, benne pirítós, kávé, cukrozott gyümölcs ízeivel, olyan hévvel robbant az orrában, hogy egy pillanatra zavarba jött. Beszívott fél kortynyit, felismerte a 82-es napfényt. Francine anyja még élt: ez volt az utolsó szüret, amelyen ott volt. Még éjjel is fújt akkor valamilyen perzselő déli szél; a kádakban harminckét foknál is magasabb volt a hőmérséklet. Mintha valami részeg pezsgés hevítette volna a testet és lelket is. Előjött a nyár minden illata: a száraz földé, a melegtől megfonnyadó szőlőleveleké, a kissé savanykás nagy konyháé, ahol a papírcsíkon legyek csillogtak.
     Ezt mind itt kell hagyni.
     Francine-t itt kell hagyni.
     A lány elvette kezéből a poharat. Az öreg felrezzent, úgy nézett rá, mintha először látná.
     – Most már pihenj. Kifárasztod magad.
     Megingatta a fejét. Folytatni akarta.
     A következő bor bosszantotta. Bizonyára pomerol, de nem tudta, melyik pince. Gyanakvóan sétáltatta orrlikát a pohár fölött, szagolt, szimatolt, figyelt… Legalább húsz éves bor, ez biztos. Melankolikus aromák, avar és szarvasgomba, ilyet sem fog többé szívni.
     Benedvesítette ajkát: kész tökély – a világ egy pohárban. Minden íz egy csokorban, mindegyik finoman kiválik, mint a paradicsom képe a megsemmisülés előtt.
     – Nem tudom. Talán 59. Lalande vagy pomerol. Azt hiszem, nem tőlünk való…
     A hangja még tompább lett, a tekintete merev.
     – Nem találod ki? nem olyan távoli. 61-es. Barnabétól, a Clos-Martin. Kaptam tőle egyet a születésnapomra három évvel ezelőtt…
     Az apja a fejét csóválta, csettintett a nyelvével.
     – Jól megfogtál. Ez a Barnabé, hidd el nekem, 61-ben sem ivott mást, mint vizet. Nyavalyás cukros, mi?… – A szeme sarka egy pillanatra tréfálkozva megcsillant, majd hátrahajtott fejjel hosszat sóhajtott.
     Az utolsó pohárba Francine fehéret töltött. Amikor az öreg felemelte, hogy a lámpa fényében szemügyre vegye a bort, ámbra és méz csillogása futott végig a kezén.
    Elakadt a szava. Úgy érezte, mintha az élete is eltűnne ezzel a csillanással, ezzel a régi arannyal együtt. Kóstolás nélkül is ismerte a bort. Tudta, miért ezt választotta a lánya.
     1955-ös loupiac volt, ekkor született Francine. Arthur Méroueix loupiaci lányt vett feleségül, Louise Capdeville-t, és vásároltak hat palack bort ebből az évjáratból, majd megfogadták, hogy félreteszik nagy alkalmakra.
     Egy palack a lányuk elsőáldozásán. Egy bérmálkozáskor. Még egy a jogosítvány megszerzésekor.
     Meg egy negyedik Louise torán 83 februárjában.
     Visszaadta lányának a poharat. Nem tudott beleinni. Francine elvette a poharat, a szájához vitte, és kiitta lassan, vég nélkül, apró, késleltetett kortyokban.
     Az öreg nézte, ahogy issza. Kint csonttá fagyott az éjszaka. A kutyák elhallgattak.

Részlet Jean-Marie Laclavetine Késői szüret (Vendanges tardives) című novellájából.

2011. március 8., kedd

Részletek egy szerelem-könyvből

A dzsungel
hatalmas
szoba
rend nélkül.

Dzsungel
királylány

Dzsungeli Lilián királylány udvara sok fura
és különös alattvalót számlál:
van ott majom, kígyó, zebra, tigris, gepárd és párduc.
Amikor ki akar mozdulni, Dzsungel királylány egyik fáról a másikra szökell
gondosan összefont liánok segítségével, hisz ez mennyire elegáns!
Ruhája pompás leopárdbőr,
s ha késő este ágyba dől,
madárpókszőr inget ölt.
A híres fejzsugorító jivarók készítették
csontból a koronáját, kissé kicsi ugyan,
de szerinte őt ez karcsúsítja.
Esténként a fákon beszélget
kebelbarátnőjével, Banáni Tereferkával.
Olyan királyfit
keres, aki
nem szédül,
és díjazza
a termeszpörköltöt,
a vöröshangyapürét baziliszkusszal
(egy kevés gyökérolajjal ízesítve, nyam-nyam,
de finom!) meg a rablóhúst kakaduból.
Ropogósra sült friss
penészgomba-körettel pompás
tarka, mutatós fogás
vendégek számára…



Édes szó, őrült szó, apró szó, trágár szó, jó szó
vicces szó

kedves szó
kisbogaram szó.

Etjelke
királylány

A vacsorák vagy a bálok végére érve
Etjelke Lenke királylány alatt már porzik is a márvány
lépcsőzet ezer foka, mi felvezet a könyvtárába.
Elolvas mindent, amit talál, legyen az történet,
vers, filozófia, regényben szerelem avagy ármány.
Saját múltját, az életrajzát ő is írogatja
(eleddig három kötetre rúg,
ötszázötvenhét oldal mindenik).
Keresi, hol az az optikai találmány,
amellyel a szeme sohasem fárad el.
Álma fejezetekre osztani a napokat,
s minden esetben címmel ellátni azokat.
Rímeket áraszt, versben beszél,
kívülről fújja a szótárat.

Fabéta
királylány

Anna l’Fabéta királyjány kírájján nagyó ketvezs de
fan ety nagy goggya: míden szoba híbát elyt ammit lejir.




Ugyanannak maradni másutt,
ez változtat meg mindent.


Jávai Csacska
királylány
 
Tengersok nyelvet használ:
az anyanyelvét, idegen nyelveket,
élő nyelveket, holt nyelveket,
sőt a jelnyelvet is.
Folyékonyan társalog franciául és angolul, németül és héberül,
afgánul és albánul.
Mi több beszéli az oroszt és a poroszt,
meg a csűrt-csavart osztrák-magyart,
a kínait és a jávait.
Legyező:
A legyező igen hasznos
jószág.
Lehet vele
szavak nélkül is
beszélgetni.
De leginkább,
mert a szelében
titkokat lehet
suttogni.
Innen a kifejezés:
megszellőztet egy titkot.

Ne feledjük a szanszkritot,
mit ír ott, nem titok,              
a latint, elzászit
és az indiánok nyelvét.
Konyít valamennyit
az alánhoz és a katalánhoz,
könnyedén ír
spanyolul és mongolul. A verlán, az irán,
az azerbajdzsán tájszólások mind a kisujjában vannak.
Ismeri az orosz igeragozás összes csínját-bínját,
a berberek nyelvtanát, a lapp nyelvben használt
névszók esetét. Magas diplomáciai funkciókat tölt be.
Királyi nagykövet, minden udvarban a királylányok
nemzetközi szóvivője.



Amikor felejtek, egy gondolat
bújócskázik
mélyen bennem.


Amnézia
királylány



Elkésik a randevúkról, egyetlen vonathoz sem ér oda soha időben,
és egy héttel hamarabb vagy három nappal később megy el az előadásokra.
Jellegzetes vonása, hogy mindent elfelejt:
kicsoda ő, kicsoda ön, mit fog csinálni, és ön mit keres ott.
Nincs emlékezete, ahelyett egy nagy fekete lyuk tátong.

A családhoz tartozik még
Hamupipőke. Annyira szeleburdi volt, hogy nem is hallotta, amikor az óra
elütötte az éjfélt, ezért a hintója tökké változott, a ruhája pedig cafattá.


Figyelem
Ne felejtsek el
arra gondolni,
hogy jusson eszembe
emlékezni
 





Süsü
királylány

Teljesen gyagya, megtehet bármit.
Országa olyan, mint ő: zizi,
lakosai a jámbor lököttek
és a tökkelütöttek.                       
Náluk semmi sem forog körbe, minden zavaros, összekevert vagy ttotídrof.
A szülők készítik el a házi feladatot, és a gyerekek nézik késő estig
a tévét. A fiúk járnak ruhában, és a lányoknak van szakálluk,
a kutyák pedig
pórázon sétáltatják a gazdit.
A szépek ott csúnyák,
a csúnyák meg szépek.
Undorítónak lenni náluk erény, hazudni
annyi, mint igazat mondani.
Találomra Eszement király felesége lett. 


Nemegész
királylány

Nemegész királylány,
mint neve is mutatja,
darabokból áll,
össze-
-vissza
szanaszerte.








Az állatok különféle népek.

Etióp madárpók:
Ősidőktől fogva arra használják az afrikai királylányok,
hogy a jövőt fürkésszék vele. A lábát tintába mártják,
majd értelmezik azokat a nyomokat, amelyeket egy hatalmas papírlapon hagy.
Madárpók híján (vagy ha valaki erősen irtózik a pókoktól, mint Picipythia királylány)
egyhónapos kiscicával is lehet jósolni: az eljárás ugyanaz, ekkor a papíron
hagyott nyomokat macskakaparásnak hívjuk (lásd Picipythia királylány, 34–35. oldal).

Bíborrszarvú:
A bíborrszarvút a gyerekeknek szánták.
Nem olyan félelmetes, mint a szürke vagy a fehér orrszarvú
(vagy más néven vicsorrszarvú). Nem olyan durva. Egészen puha.
Ajándékba kapta Csicsíjja királylány, ez a babája (lásd Csicsíjja
királylány, 72–73. oldal).


 
Pitrilpitipililitipil:
Ilyen tüzesen csicsergő
csodálatos madaruk csak
a királylányoknak van, s néha
a címerükben is fel-felbukkan.
Kihalt faj.
Az utolsó példányt 1666-ban látták
a nevét adó Pitrilpitipililitipil
sziget partjainál.


                

Közmondások.

 

Két királylány közt a pad alatt.
(olasz közmondás)
Sánta királylánynak bottal ütheted a nyomát.
(bonyolult közmondás)
Saját budoárjában ne emlegesd a királylányt.
(japán közmondás)
Jobb ma egy királylány, mint holnap egy túzok.
(francia közmondás)
Túl szép a királylány.
(belga közmondás)
A királylány ragályos.
(szürrealista közmondás)
Ajándék királyfinak ne nézd a fogát.
(nyugat-afrikai közmondás)
Nem mind királyfi, ami béka.
(török közmondás)
Amely királylány siet, villával issza a teát.
(indiai közmondás)
Beszélő királylányba nem üt a szomorúság.
(jiddis közmondás)
Addig jár a királylány a kútra, amíg kiskanállal kell összeszedni.
(balga közmondás)



 Ph. Lehermeier –R. Dautremer: Elfeledett vagy ismeretlen… Királylányok (Princesses oubliées ou inconnues...), ford. Székely Melinda, kézirat.
Megjelent 2011-ben a Scolar kiadónál Nevenincs és sosemvolt hercegnők címmel Pacskovszky Zsolt fordításában.