2008. december 8., hétfő

Ars translatoria

Esszé az arcról

Olvasni akarok. Emmanuel Lévinas: Teljesség és végtelen című munkáját. (Lévinas 1999) Eredetiben nem hozzáférhető a számomra, a magyar fordítást veszem hát kézbe. Tudom, hogy a szöveg nehéz, akik olvasták, ezt mondják. Tudom, mit jelent egy szöveg nehézsége, és a megállapítás kissé gyanús. Mire kezembe kerül a könyv, már teljesen ártatlan vagyok vele szemben, már elfelejtettem, amit egykor hallottam róla.
Felütöm a 164. oldalon, és olvasom: Az arc nem enged birtoklási vágyamnak, hatalmamnak. Kedves kis mondat, és érthető. De valami mégis zavar; birtoklási vágyamnak, hatalmamnak – az utolsó szó olyan erőszakosan, kínosan lóg a mondat végén. De csak épp érzékelem a picike zökkenőt és máris megyek tovább. Az epifániájában, a kifejeződésében a még megragadható érzéki… Már a mondat elején majdnem kibicsaklok. Hogyan?: az epifániájában, a kifejeződésében? Nem kell a névelő. Epifániájában, kifejeződésében a még megragadható érzéki a megragadással szembeni totális ellenállásba fordul. Így már jobb, legalább el lehet kezdeni a mondatot. Persze még most is fárasztó. Egy névszó, kettő, három… nyolc – és a sor végén kullog egy jelentés nélküli ige. Hogy az is legyen a mondatban. Pedig a névszók fele igétől terhes, tartalmas igéktől terhes. Olyan igék lapulnak bennük, amik szenvednek bezártságuktól, és látszik, hogy nem is volt könnyű őket névszavakká csomagolni. A megragadásnak való ellenállás ténylegesen nem úgy áll elő, mint ahogyan a kéz erőfeszítését megtörő szikla keménységének vagy a tér végtelenségébe vesző csillagnak leküzdhetetlen ellenállása. Már megint vonszolja egyik szó a másikát. A kifejeződés, melyet az arc hoz a világba, nem egyszerűen hatalmam gyengeségét, hanem a hatalomra való képességemet teszi próbára. Kicsit nehézkes. Ismét a névelők miatt? Bár maga is a dolgok egyike, az arc áttöri a formát, amely mindazonáltal határolja. Jó, megadom magam. Ez konkrétan azt jelenti, hogy az arc beszél hozzám, s ezáltal bármilyen gyakorlati képességgel – az élvezettel vagy a megismeréssel – összemérhetetlen viszonyra szólít fel. Vége, vége a bekezdésnek!
Istenem, miről is szólt? Belefáradtam, s már nem tudom, hogy honnan kezdve nem tudtam a tartalomra odafigyelni. Tehát még egyszer:
Az arc ellenáll birtoklási vágyamnak, hatalmamnak. Epifániájában, kifejeződésében [Micsodának? az arc epifániája, vagy a vágyamé, a hatalmamé? Legyen az arc. Tehát:] Birtoklási vágyamnak, hatalmamnak ellenáll az arc. Epifániájában, kifejeződésében a még megragadható érzéki átfordul a megragadással szembeni teljes ellenállásba. Ellenállni a megragadásnak valójában nem olyan, mint a kéz erőfeszítését megtörő szikla keménységének vagy a tér végtelenébe vesző csillagnak leküzdhetetlen ellenállása. [Máris rengeteg az ellenállás, olyan ez, mint a fizikában.] Az arc a világba hozza a kifejeződést, amely nem pusztán hatalmam gyengeségét, hanem a hatalomra való képességemet is próbára teszi. Áttöri azt a formát, amely őt behatárolja, bár az maga is csak egy dolog [dolog? miféle dolog, hol volt itt dolog? hélas, talán elölről kellett volna olvasni a szöveget?] a sok közül. Konkrétan ez azt jelenti, hogy az arc beszél hozzám, s ezáltal bármilyen gyakorlati képességgel – az élvezettel vagy a megismeréssel – összemérhetetlen [összemérhetetlen? mit akar ez itt jelenteni?] viszonyra szólít fel. [Nocsak ez egészen jó mondat, az imént fel sem tűnt. A beékelés nem tesz jót neki, sőt, a második fele lehetett volna egészen másképpen, mondjuk ezáltal olyan viszonyra szólít fel, amely semmilyen gyakorlati képességgel – sem az élvezettel, sem a megismeréssel – nem mérhető össze.]
Miserere. Olvasni akarok. Nem javítani. Bele akarok süppedni a szövegbe, azt akarom, hogy lenyűgözzön az, amit mondani akar nekem. Szeretném érezni, hogy úgy jó, ahogy van, hogy másképp biztosan nem is lehetett volna. Találkozni szeretnék a szerző gondolatának testével. Hiába akarom, nem az én hibám, a szöveg ellenáll birtoklási vágyamnak, és kikényszeríti a hatalmamat. Rávesz, hogy eltiporjam a javításaimmal, és más formát adjak neki. S még így sem tudom megragadni azt, ami benne érzéki; hiába törekszem ujjaimmal körülfonni a benne lappangó jelentést, erőfeszítéseim minden eredménye a megragadással szembeni teljes ellenállás lesz. Szemem, értelmem erőfeszítése megtörik e sziklaszilárd szövegfelület áttetszetlenségén. Kuszasága nem megmutat, hanem elrejt, eltántorít, köveket gördít értelmem elé. Próbára teszi nemcsak hatalmam gyengeségét, hanem azt is, hogy képes vagyok-e egyáltalán a hatalomra. Nem dőlök be a bosszúságnak, amit kivált, hanem – ha már olvasni nem kívánom – játszani kezdek vele. Homo ludens et superbus. Hiú játékommal ki tudja mit bizonyítok, mire kényszerítem rá (igencsak kérdéses) hatalmamat. Meg kell állni. Nem fordítok, nem is tehetem. Immár késő; már megtörtént, már megjelent. Hiszen azt olvasom, és közben az olvasás vágya egyre erősebb bennem. Mondatról mondatra araszolva nő bennem a vágy, a szomjúság az eredeti iránt, a francia szöveg iránt. Aminek okvetlenül teljesnek és kikezdhetetlennek kell lennie; ami biztosan magába szippantana. Ami ha „nehéz” is, de mégiscsak könnyebb azáltal, hogy nem örökli a fordítás nehézségét is. Nem vonszolja maga után a magyarra kényszerített francia mondatot, melynek lejtése kísértetiesen borzongat a magyar szavak között, és növeli vágyamat az eredeti iránt.
Vágyam tárgya elérhetetlen. Vágyam nem is „létezne” a szöveg nélkül. Fordítást kellett volna írnom, de haboztam. Kétségtelen, hogy akkor nem létezne, ha vágyam tárgyát nem fordították volna le. Vágyamat viszont egy szöveg ihleti. Amelyet nem tudok elkeresztelni. E szöveg Emmanuel Lévinas Teljesség és Végtelen című könyve fordításának vallja magát, de ellenállást kelt bennem, s nem tudom fordításnak elnevezni. Mert nem újramondja nekem Lévinast, hanem beszél róla. S ha tehát nem Lévinas szövege, akkor nem is a fordítása. Epifániája csupán, egy keret, amelyben Lévinas szövege, francia szövege megnyilatkozik, és felszólít a vele való közvetlen találkozásra, amelyet önmagában nem tesz lehetővé, vagy legalábbis nem tesz könnyűvé.


Részlet a Fordítás - írás - ethosz című írásból, in: Berszán István (szerk.): Gyakorlat - etika - pragmatizmus, Scientia, Kolozsvár, 2006, 161-164. o. (149-175. o.)

Nincsenek megjegyzések: