2012. április 6., péntek

Utolsó pohár

  

     Francine óvatosan letette az éjjeliszekrényre a tálcán csilingelő poharakat. Egyenként fehér kendőbe csavarta az öt palackot, eltakarva a címkéjüket. Az egyik pohárba egy kis bort töltött, szemügyre vette az éjjelilámpa fényében remegő rubint, megpörgette, beleszagolt, az apjának adta. Az öreg pedig, aki meredten és fakón ült az ágyban, behunyta a szemét, orrát a pohár fölé tartva.
     Azonnal felismerte a bort, amelyet 1986-ban készített: egyik legkedvesebb sikere volt. Bár abban az esztendőben a hideg és nedves tél után későn fakadt a szőlő, júniusban a virágzás tökéletesnek mutatkozott. Szeptember végén kiadós esőzések voltak, és a legrosszabbtól kellett tartani: a merlot-tőkéket kezdte megtámadni a rothadás. Szüretre viszont kisütött a nap. Az öreg Méroueix látta maga előtt, ahogy a duzzadt szemek belecsorognak a fogadógaratba: ritkán adatott meg neki, hogy a termés ennyire színes, ennyire tanninos, ennyire vidám legyen.
     Nem kóstolta meg a bort. Tudta, hogy még túl erős, talán egy kicsit durva is: az ilyen nagy bort félre kell tenni Francine gyerekeinek az esküvőjére. Az illatával már amúgyis betelt. Az ő életéből sem maradt más, mint illékony aroma, régi örömök emléke, amely szertefoszlott a levegőben.
     Némán biccentett. Francine levette a kendőt. Tényleg az az avítt, kissé komor címke volt, amire számított, és aminek a modelljét sohasem akarta kicserélni. A következő két bor már nehezebben ment. Francine egy vékonyka, kissé ingerlő szagú 84-est választott, amit 87-esnek vélt; majd egy másikat, amelynek erőteljes bukéja, benne pirítós, kávé, cukrozott gyümölcs ízeivel, olyan hévvel robbant az orrában, hogy egy pillanatra zavarba jött. Beszívott fél kortynyit, felismerte a 82-es napfényt. Francine anyja még élt: ez volt az utolsó szüret, amelyen ott volt. Még éjjel is fújt akkor valamilyen perzselő déli szél; a kádakban harminckét foknál is magasabb volt a hőmérséklet. Mintha valami részeg pezsgés hevítette volna a testet és lelket is. Előjött a nyár minden illata: a száraz földé, a melegtől megfonnyadó szőlőleveleké, a kissé savanykás nagy konyháé, ahol a papírcsíkon legyek csillogtak.
     Ezt mind itt kell hagyni.
     Francine-t itt kell hagyni.
     A lány elvette kezéből a poharat. Az öreg felrezzent, úgy nézett rá, mintha először látná.
     – Most már pihenj. Kifárasztod magad.
     Megingatta a fejét. Folytatni akarta.
     A következő bor bosszantotta. Bizonyára pomerol, de nem tudta, melyik pince. Gyanakvóan sétáltatta orrlikát a pohár fölött, szagolt, szimatolt, figyelt… Legalább húsz éves bor, ez biztos. Melankolikus aromák, avar és szarvasgomba, ilyet sem fog többé szívni.
     Benedvesítette ajkát: kész tökély – a világ egy pohárban. Minden íz egy csokorban, mindegyik finoman kiválik, mint a paradicsom képe a megsemmisülés előtt.
     – Nem tudom. Talán 59. Lalande vagy pomerol. Azt hiszem, nem tőlünk való…
     A hangja még tompább lett, a tekintete merev.
     – Nem találod ki? nem olyan távoli. 61-es. Barnabétól, a Clos-Martin. Kaptam tőle egyet a születésnapomra három évvel ezelőtt…
     Az apja a fejét csóválta, csettintett a nyelvével.
     – Jól megfogtál. Ez a Barnabé, hidd el nekem, 61-ben sem ivott mást, mint vizet. Nyavalyás cukros, mi?… – A szeme sarka egy pillanatra tréfálkozva megcsillant, majd hátrahajtott fejjel hosszat sóhajtott.
     Az utolsó pohárba Francine fehéret töltött. Amikor az öreg felemelte, hogy a lámpa fényében szemügyre vegye a bort, ámbra és méz csillogása futott végig a kezén.
    Elakadt a szava. Úgy érezte, mintha az élete is eltűnne ezzel a csillanással, ezzel a régi arannyal együtt. Kóstolás nélkül is ismerte a bort. Tudta, miért ezt választotta a lánya.
     1955-ös loupiac volt, ekkor született Francine. Arthur Méroueix loupiaci lányt vett feleségül, Louise Capdeville-t, és vásároltak hat palack bort ebből az évjáratból, majd megfogadták, hogy félreteszik nagy alkalmakra.
     Egy palack a lányuk elsőáldozásán. Egy bérmálkozáskor. Még egy a jogosítvány megszerzésekor.
     Meg egy negyedik Louise torán 83 februárjában.
     Visszaadta lányának a poharat. Nem tudott beleinni. Francine elvette a poharat, a szájához vitte, és kiitta lassan, vég nélkül, apró, késleltetett kortyokban.
     Az öreg nézte, ahogy issza. Kint csonttá fagyott az éjszaka. A kutyák elhallgattak.

Részlet Jean-Marie Laclavetine Késői szüret (Vendanges tardives) című novellájából.

Nincsenek megjegyzések: